Szabó Zsolti egy állat, ez nem kérdéses, de szereti a motorokat. Az erősportolók az erővel foglalkoznak, nem az izmokkal, ami picit más műfaj, így Zsolti inkább erős, mint szép, ami olyan 160 kilós testsúlyt jelent. Elborzasztó belegondolni is, mi történik, ha ráül a gyűjteménye egyik darabját képező Simsonra.

A Simson SR2-őt 1957 és 1964 között gyártották, azóta gyűjtőknél, vagy fészerekben található meg fellelt állapotban. Ez a példány is ilyen, senki sem nyúlt hozzá, patinás, gyári darab, még a hátsó lámpa is autentikusan törött. Közben Árpád felhívta a figyelmemet, hogy ez nem SR2, hanem Suhl, tehát az SR2 az nem Suhl, hanem valami nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar alapon működik ez, de az az is lehet, hogy ez az SR és a Suhl egy téves, köznyelvben elterjedt elnevezés. Felhívhatnám Zsoltit, hogy menjen ki és nézze meg az adattáblát, ami vagy mond valamit, vagy nem, de mielőtt agysorvadást kapnék, szeretettel átadom a tényfeltárást a Simson-náciknak, mert bármennyi alázatot is érzek a veterán járművek iránt, ez a szint már brutálisan nem érdekel.

Nem egyszerű egy ilyet beindítani, ha nincs napi használatban, de Zsolti bepöccintette simán (jóhogy beindul, ez még vashengeres!), pedig nem jár vele, nekem elhiheted előre is, ha végigolvastad, akkor meg főleg.

Némi melegítés után kitoltuk az utcára. Most jön az a rész, ahol kissé szégyenkezve felhívom a kedves olvasók figyelmét, hogy ilyet nem szabad csinálni, amit mi elkövettünk. Falu végén, zsákutcában próbáltuk ki a motort, nem hazudom azt, hogy zárt pályán és kaszkadőrrel. Soha ne tegyetek ilyet: nem volt nálam bukósisak.

Soha, de soha nem ülök semmilyen motorra sisak nélkül, még az elektromos rollerhez sem vettem le, de 250 kilométerre a sisakomtól nem bírtam ki, hogy ne kövessek el posztot egy ilyen szép régiségről. (Mindig van nálam a csomagtartóban sisak, de a múltkor nem volt elég hely valami cuccnak, ki kellett szórnom.)

Az indítási procedúra némi balfaszkodásba fulladt, mert Zsolti ragaszkodott hozzá, hogy én rúgjam be, sőt ne betekerjem - pedálos mopedről beszélünk - hanem rúgjam. A moped ugyebár a bicikli és a kismotor ötvözete  a fejekben; valójában ezzel pedálhajtással közlekedni erősen nem élet- és üzemszerű, ellenben a bicikli pedál és a berúgókar forgási iránya épp ellentétes, amit én nem bírtam agyilag kisakkozni. Hátrafelé akartam berúgni, így szép nagyot tapostam a fékbe. Kontrafék van ugyanis, mint  a biciklin, de ez egy rudazaton keresztül rendes hátsó dobfékre hat. 

Megszültük azért az indítást előrefelé ható berúgással. A Suhl nem automata: tisztességes kétgangos kéziváltója van. Kuplung behúz és a markolat lefelé fordításával picit előre moccan a motor, ez az egy. Vissza üres, majd felfelé kettő. Ennyi a kéziváltó, nem sokkal primitívebb a Vespánál, és csak most, ahogy ezeket a sorokat írom, most ugrott be: ilyennel mászkáltam körbe-körbe tíz éves koromban az NDK-s ismerősök udvarán. Azt hittem akkor, hogy a lábváltó valami ördögi szerkezet, így nem mertem menni az S51-es Simsonnal, de a Schwalbe motoros gokarttal és ezzel viszont annál is inkább. 

Kathi Béla testépítő világbajnok, motorozni tanul

Zsolti SR2-ese teljesen eredeti állapotban van és elképesztően szarul megy. Nem hiszem, hogy a futásteljesítmény okán lenne gyenge: ez ilyen. Más dimenzió, akkor már tempójú közlekedésre volt igény: a nagyon régi autóktól sem várja el az ember a mai dinamikát.

Ehhez mérten a futómű is mellbevágóan szar (már persze amennyiben futóműelemekről beszélhetünk egy hátsó merev váz esetén, de az eleje is erősen elavult konstrukció), ezt azonban már inkább betudom annak, hogy a kor megette az elemeket: gyárilag ennél tutira jobb volt még akkor is, ha itt a 25 km/h a reális végsebesség. Másfél-két lóerő a gyárilag megadott teljesítmény, a 80-as kilométeróra egyenesen röhej. A gyár 45-öt ad meg, de a valóságot nem tudtuk meg, mert a spirál rég elrohadt, az 1.8 literes fogyasztást meg aztán főleg nem tudtam lecsekkolni. 

Mókás volt az utcán oda-vissza "száguldozni" a vén csotrogánnyal, de ennyi elég is volt. Szépség, gyönyörűen lilult kipufogócsonk ide vagy oda, ez ebben a formában közlekedésre alkalmatlan jármű. Városban elképzelhetetlen lenne, faluban még el lehet vele döcögni pár utcányit. 

Persze nem erről szól Zsoltinak sem, számára az egy múzeumi tárgy és így van ez jól. Hétköznapi eszköznek ilyet már ne vegyünk, hobbijárműnek és dísznek azonban kitűnő, a legolcsóbb alternatívák között van ahhoz, hogy büszke veteránjármű-tulajdonossá váljunk. 

Szép állapotú felújítottak 150 környékén vannak, 50-60-tól felújítandó, 100-ért akad tűrhető. Felújítatlannál kezdjünk a fékkel foglalkozni, mert Zsoltién az első fék jelképes még a teljesítményhez képest is, a hátsót meg én tettem tönkre a fordítva berúgásnál: kiakadt a fékkulcs.

Mondta is Zsolti szomorú bociszemekkel: kösz, hogy szétrúgtad a motoromat!