Van azonban egyetlen kivétel, a teherhordó Liberty még nem kelt el, pedig éppen az a frankó benne, hogy csomagtartó van az orrán. Erre pont ettől paráznak, így Tibiék elkezdték visszaalakítani mezei Libertyvé. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miután szétszedték, egy komplett darázsfészket találtak a fejidomban. A Darázsgarázs előtt. Pedig látszólag nincsenek ott igazi darazsak, csak Vespák.

A mai alany megint Vespa, de ez hangsúlyosan új generáció, az ET 2 utódja, a mai kínálatból. Az LX 50 kétütemű, amit nem szeretek, bár sok-sok kulturált kétütemű van. (Illetve mindegyik az, amelyik nem széthajtott/berhelt öreg szar). Az aránylag új mindig sokkal-sokkal kellemesebb már érzésre is, talán még a szaga is más, ez gyakran durvább, mint az autónál.

Igaz, az LX órájában azért benne figyel 14 ezer km, ami akár azt is jelentheti, hogy indítózás után halálhörgéssel pöccen be a motor, hiszen kétütemű, és annál ennyi kilométer már teljesítmény. De erről szó sincs, az LX blokkja - mechanikus zajait, illetve azok hiányát tekintve - újszerű, és azonnal indul mind öndindítóval, mind berúgóval, ha valakinek ez utóbbi a perverziója.

Még mielőtt belemelegszünk a minden bizonnyal véresen izgalmas menettulajdonságok taglalásába, hadd említsem meg azt az aprócska tényt, hogy az LX gyönyörűszép. Én nem bukok a robogókra, az biztos, de az LX egyszerűen egy műremek, és az igaz a részleteire is. Szerintem még Zách Dani is meginogna, ha arról lenne szó, hogy egy ilyenre cserélje a PK-ját, pedig ő simán mondhatná, hogy automata Vespája csak a buziknak van, mint ahogyan én is ezt mondom viccesen az önindítós endurókról.

Persze Dani még viccből sem mondana ilyet, egyszerűen csak szereti tekergetni a PK nyelét, és én se sírnék, ha lenne önindítóm. Viszont a PK helyett az LX-et választanám, az hótziher, egye fene a veteránságot. Még csak nem is feltétlenül a műszaki tartalom miatt. 

Nekem nagyon bejön az első, víztiszta lámpatest, de még jobban a méretes hátsó lámpa. Az indexek elegánsan simulnak a képbe, a kerekek fölötti oldalidom pedig modern vonalakkal, de Vespa módra klasszikusan, szexin domborodik. Emellé egy szép nagy, króm kapaszkodót kapunk: az LX 4 a robogók újabb generációját testesíti meg, kétszemélyesre van kitalálva. Nem véletlen a hatalmas ülés, amely legalább olyan kényelmesnek néz ki, mint amilyen tényleg. Legalábbis elöl, mert utassal nem próbáltam: mivel ötvenes, nem rendszámos, nem bohóckodok ilyesmivel.

A motor pedig meglehet, bírná, legalábbis a legális, 40km/h tartományban. Azt kell mondjam, szépen megy, sőt, marha jól megy. Vagy én hülyültem meg, vagy ez a blokk sikerült jól, mert ahogy bementem vele a forgalomba, simán azt mondom, ötvenes létére kellően dinamikus, nem tudtak letolni sehol. Végre nálam 70 körül megy, de nem vánszorgással jut el odáig, sőt a gázt sem bináris módban kell használni, hogy mozogjon.

Ki merem jelenteni: az LX 50 kellően energikus, hogy megfeleljen a nagyvárosi forgalom elvárásainak, még a 70-es zónákban is. Ezt persze manapság már sok robogó tudja, de a legtöbb azért még mindig üveghangon. A Vespán semmiféle erőlködés nem érződik, elegánsan tudja, amit tud.

Nehéz eldöntenem, hogy a blokk, vagy a futómű nyújtja a jobb benyomást. Az első pár méteren csodálkozni kezdtem, hogy a Vespa megtért, és modern, 12 collos kerekeket tett az LX alá a hagyományos egyoldalas, lengőkaros futóműre: bizony minimálisra csökkent, szinte megszűnt az ideges robogós billegés. Az egyenesfutás kiváló, szitálásra nem hajlamos, ha ügyes vagy, menet közben is be tudod csatolni a sisakodat. Ráadásul szépeket lehet vele kanyarogni, szóvan robogós mércével tök zsír.

Ehhez képest egyáltalán nem 12 collos kerekei vannak, hanem hátul 110/70x10, elöl pedig 110/70, a lehetetlen, 11 collos felnin. Nem tudtam, erre lehet-e gumit kapni, de meggugliztam a kérdést: simán kapható, igaz, nem nagy a választék. Sokat elárul egyébként az előző tulajról, de lehet az olasz robogós kultúráról az, hogy a 14 ezer km-t futott robogón a gumik még szőrösek (mint a csajok, ha igaz a pletyka), vagyis az olaszok nem szexuálják a fillért ilyesmin, cserélik, ha kell.

A macskakőtesztet a vártnál jobban teljesítette az LX. Csoda nem történt, de végig irányítható maradt és nem tűnt el nyomtalanul a komfort. Gond nélkül bevállaható egy ilyen útszakasz még akkor is, ha néha nagy csörömpöléssel lekoppan a középállvány.

Lovaskocsin szocializálódott, retek utakon különösen jó, hogy a fékek fognak és jól adagolhatók a bazi nagy fékkarokkal. (Azon ne akadj fenn, hogy egy út hogyan tud szocializálódni.) Hátul csak dobfék van, de ha egy laikus az LX fékjein akarja kitapasztalni a különbséget a dob- és tárcsafék között, nem fog sikerülni.

A menetkomforthoz nem kis mértékben járulhatna hozzá az önsúly, ami azért nem tűnik csekélynek, mert masszív a cucc: bár elsőre nem esik le mindenkinek, a kasztni fémből van. A fizikai méretek, vagy az első sárvédő vastagsága sem törékenységet sugall. Négyféle adatot találtam, de nem idegesítem már magam, hogy kitaláljam, melyik valós: a 96 kg feltöltve (kizárt), a 96 kg szárazon, a 102 kg szárazon vagy a 102 kg menetkészen. Ez utóbbi valószínűleg a nyerő, bár a magyar vespás oldalon megadott száraz 96 kilós adattal és a 8,5 literes tankkal nem jön ki a matek.

Az LX ülése igen kényelmes, hátul is támaszt fartőnél, egészen fura, szinte a kormányon lógó testtartást vettem fel, miközben arra gondoltam, megint egy olyan tárgyon ülök, ami nem véletlenül vált ki rajongást. Az LX őrzi a stílust, és épp annyira modern, amennyire pozitív az, ha modern valami: tehát abszolúte jobb a mai popzenénél. Élmény volt.