Akkor döbbentem rá igazán a forgalom sűrűségére, mikor gyalogátkelő híján megpróbáltam trükkösen átkelni a négysávos főúton. A járdaszegélyen billegve láttam, hogy ez nem is lesz olyan egyszerű: az első sávban három sorban mennek a motorok, majd a másodikban két autósor küszködik egymással. A harmadik sávban ugyanez a helyzet, csak fordított irányban, majd ismét jön három sornyi motoros. Senki nem akar fékezni.
Nagy levegő, és indulás. Az út közepén muszáj volt megállnom, mert nem volt hova lépni. Ekkor döbbentem rá, hogy a maradék lyukakat a forgalomban nem én fogom kihasználni a gyors átkeléshez, hanem ott is jön egy-egy robogó, amin hárman ülnek és egy hordót is visznek. Úgy éreztem, ott ragadok, és ott halok meg, fél percen belül.
A thai utcai virtus a szó szoros értelmében nem fehér embernek való. Az egy dolog, hogy jobboldali a közlekedés, de vannak olyan utcák, ahol mégis úgy haladnak, mint nálunk, mert oda van irányítva egy sáv. A lámpán túl ismét változik a helyzet, vagy helyreállnak a sorok, vagy egyirányú lesz minden.
Nincs óriás tempó, de a tülekedés állandó, magas a pára, magas a hőfok. A rikítósra légecsetelt buszok, a ciklámen taxik és a műemléknek megtartott ötvenéves teherautók között kamikaze-küzdelemben haladnak a kétkerekűek, vagy azok háromkerekűre toldott változatai.
Thaiföldön rendkívül gyakori az oldalkocsis robogó vagy kismotor. Ezeket háztájiban vagy manufakturális viszonyok között hegesztik a gépre, családot vagy árut szállítanak, megélhetést biztosítanak több embernek.
Rendkívül elterjedt üzleti modell a motorizált árus. Turistaövezetben koktélt, pólót, jégbe hűtött kókuszt, gyümölcsöt (a helyi mangosztán egy megismételhetetlen csoda) árulnak, de gyakori a mozgókonyha is, ahol a gépet leparkolva, az oldalkocsira szerelt gázrezsón halat, csirkét, rákot, kígyótbékátbogarat sütnek.
Higiénia? Fogyasztóvédelem? Minősített átalakítás? Na, ne röhögtessenek. Az európai kockafejemmel már attól lábremegést kaptam, hogy a mozgókonyhák elejére szerelik fel keresztben a gázpalackot. Ha azt valaki frontálisan eltalálja... a megoldás szinte kiabál: „Ne találkozz velem, mert meghalsz!”
A motoros áruszállítás Ázsiában amúgy is legendás. Élő állat vagy vascsövek, egyre megy, ha vinni kell, hát vinni kell. A rendőrök is sokkal rugalmasabbak, bár állítólag a vezetőn kötelező a bukósisak. Kezembe vettem egy helyi fejfedőt: ultravékony műanyag, benne kevés töltőanyag – ilyenre ECE normát nem lehetne kapni. Kétlem, hogy többet tudna, mint egy biciklis védőfelszerelés, de lehet, hogy kevesebbet.
A turisták fillérekért bérelhetnek motort, kis alkudozás után nekem két órára 1000 forintért akarták adni, de szerintem még tudtam volna puhítani rajtuk. Az alkalmi bájkereknek mindenhol árulnak bukókat, az utcai szuvenírbazárok elmaradhatatlan része a sisaksarok, ahol a horogkeresztes fejfedőtől a műbörős szadomazo cuccig minden van.
Túl nagy száguldozással sehol sem találkoztam, bár egyszer belefutottam egy csapat péppé tuningolt underbone-t lovagoló kamaszba – ők nagyjából 150-ről fékezhettek be a lámpa előtt. Nem tudom hány köbcentis lehetett az eredetileg 110-es Honda alattuk, de a henger méretéből és a hangból ítélve nagyjából a duplájára növelték. Látszott, hogy se a karburátor, se a kipufogó nem nélkülözte az okosítást – kis motor, nagy tuninggal.
A békésebb tengerparti út nagyjából egy hétfő reggeli Hungáriával ért fel, igaz, sokkal sűrűbben és kevésbé szabálytisztelően haladtak. Ott még az európai is motorra ül, az évek óta egy helyben szexturisáskodók szép számmal robogóznak. Az egyik rommá tetovált fiatalember még a kutyáját is magával vitte: gyerekhordóban kötötte maga elé az ebet.
A tizenkétmilliós Bangkokban helyismeret nélkül motorra ülni felér egy nyilvános öngyilkossági kísérlettel. Persze aki bátor, megpróbálhatja – ez is egyfajta próbája a természetes kiválasztódásnak. Aki erős, túlélheti. Kár, hogy mindig a teherautó az erősebb.
tcomment feed
Nincs megjeleníthető elem