A címválasztás néha annyiban nem konzekvens, hogy már nekem is feltűnt: látszólag minden második posztban csúnyáz valamit a robogóblog. Pedig nem is ez a szándék, korábban mindig ezt dobta a gép. Viszont a mai Vespát elég nehéz lesz leszólni, mert ez a robogó arra született, hogy minden kilométert fényesre nyalva tegyen meg. 

A múltkor összefutottam Tibivel, aki egy kis piros szépséggel érkezett. Fel is ajánlotta erőszakkal, hogy menjek egy 126 méteres kört aktuális kedvencével. A rövid próbán azt szűrtem le, hogy imbolygós szörnyűség ez a Vespa ET4, de baromi kulturált a motorja, így mindenképpen ki kell próbálnom majd rendesen.

Sajnos a csilivili állapotú jószágot másnapra már magáévá tette egy boldog (hölgy) tulaj. Tibinél ugyanis hiába akad gyakran eladó Vespa: villámgyorsan elmegy mind, főleg az ilyen állapotúak.

Meg kellett hát várnom a következőt. A türkizzöld-metál példány nem azért került ilyen sok idő elteltével hozzám, mert nem volt kéznél: a napi átkaink tárgyát képező időjárás nem engedte, hogy a szabad ég alá kerüljön. Magyarul Tibi rossz időben egy Vespát akkor sem vesz elő, ha tudja, hogy el fogja adni.

Eljött végre a kánikula, de nem csak a 30 fok miatt nem öltöztem motorosnak: teljesen úgy akartam kipróbálni, ahogy a célcsoport fogja használni. Azaz bukó a buksira és kész: még kesztyűt is csak véletlenül vittem magammal, de le is vettem gyorsan.

Már csak azért is, – hogy belecsapjak a lecsóba – mert a kezelőszervek túl puhán működnek: nem éreztem kesztyűben, hogy megnyomtam-e azt az indexet. A visszajelzők ilyen napsütésben alig látszanak, lefelé bambulni közúton, viszont életveszélyes foglalatosság. Ti se próbáljatok műszerfalat dekódolni ily módon, mert bármikor satuzhat előttetek egy jól megtermett szarszippantó a kis kandikáló ormányával! Vagy kikanyarodhat egy idióta, lásd lentebb.

Az ET4 szépen és gyorsan megy: nem csoda, hiszen 125-ös. A 4-es szám az ütemek számára utal, és mint előző alkalommal is, megdöbbentett az egyhengeres kulturáltsága. Nincsenek nagy menetteljesítmények, de határozottan gyorsít. Persze mindezt eleganciába csomagolva teszi, így a nyomaték luxusautós puhasággal jön elő. Semmiféle egyhengeres-négyüteműs dörgő puffogás nem hallatszik, a kipufogót szolid dörmögésre hangolták. Lövésem sincs, mekkora erőfeszítéssel foglalkoznak ilyen apróságokkal a Piaggionál: ez azért nem Audi A6, aminél dizájncsoport teszteli, hogyan néz ki sötétben a ház előtt. Érdekes módon mégis éreztem valamit a klasszikus 2T Vespa attitűdjéből, mintha gondoskodtak volna róla, hogy ne felejtsük el, honnan fúj a szél. Persze nagy eséllyel mindezt csak beképzelem magamnak.

Az ET4 nem képes 130-as csoda végsebességekre, de nincs is rá szükség. Óra szerint valamivel 90 alatt úgy megáll, mint a szög: szerintem nem a blokknak van vége, hanem a variátoron van gátlás, vagy valami más módon fojtották meg. Mindenesetre dadogásnak sincs nyoma. Egyszerűen ennyit megy és kész, és ezt nem üvöltő fordulaton, a tüdejét kiordítva tudja.

A nekem kevésbé tetsző rész a futómű, főleg a kis kerekek miatt. Elöl-hátul egyoldalas, ezáltal a defektszerelés nem nagy gond. Elöl lengőkar és tárcsafék van, de el kell fogadnom: a robogó tulajdonképpen egy sámli kerekekkel, amiből a hátsó majdnem a segged alatt van. Ha a kerék kicsi, nagy eséllyel billegős lesz: az ET4 pontosan ilyen, de a titok mindössze annyi, hogy robogónak kell tekinteni és robogósan vezetni. Mindenesetre biztató jel, hogy a kormányt néha el mertem engedni, és így is csak nem teljesen sima aszfalton kezdett szitálni.

Ha igazán átkozni akarok egy robogót, macskakőre megyek: a villamossín után a második leggyűlöltebb terep, amin kerekes sámlival haladni lehet. Ezt a tézist annyira sikerült bizonyítanom, hogy az orrom előtt esett el egy srác: kijött elé a szokásos vakbarom, ő meg még meg is talált egy olajfoltot, ami a macskakővel kombinálva már szolid - fekvésben végződő - piruettet eredményezett. Szerencsére nagy gáz nem lett, nem sérült meg sem a vezető, sem az amúgy 300-as robogó.

Az ET4 viszont jobb volt macskakövön, mint gondoltam: nem egy K1600-as BMW azért, de ahhoz képest a rázkódás kevésbé volt zavaró, mint a zörgés. És ez utóbbi sem volt vészes.

Jártam agglomerációban, vagyis országúton, macskakövön, és városi forgatagban, így nem maradt más hátra, hogy jutalmul a motoros fagyizó felé vegyem az irányt, már csak azért is, mert olasz robogóhoz olasz fagyizó dukál.

Az Andretti, de általunk inkább „motoros fagyizónak” nevezett intézmény a Külső Váci út elején a robogósokat is szívesen látja: nem kisebb gesztussal, mint 50% kedvezménnyel. Bár biztosan lesz egy-két zsírhülye, aki azt hiszi, mindezt reklámból írom le, és egymillió dollár landol minden olvasás után a bankszámlámon, valójában úgy gondolom, ha már oda járok és ennyire nagyra értékelik a motorosokat az ottani kulturális katyvaszban, mindenképp említést teszek róla.

Azt sem szívesen hallgatnám el, hogy mekkora szégyen, amikor kamu motorosok próbálnak kedvezményesen fagyizni, ugyanis sokaknak nem esik le: a gesztus a motorral érkezőknek szól. (Ebbe beleértendők a segédmotorosok/robogósok is, direkt megkérdeztem. Hol kapsz bármiféle megbecsülést a robogóddal?) Azaz annyira sokan próbálkoznak a két trükkös alfajból (a sosem motorozott és a motorozó, de most éppen autóval érkező), hogy ki kellett írni: be kell mutatni a sisakot a kedvezményhez. Hozzáteszem: lehet, hogy nem ez a világ legjobb fagyija, de a nutellás tejkaramella teljes áron is függőséget kiváltó íz.

Bár nem sikerült megfejtenem, ki érkezett Garelli Sahel 50-es túraenduróval fagyizni, így nem tudtam kifaggatni róla, azért ez nem szegte kedvemet, hogy kimondjam: valószínűleg a Vespa ET4 is függőséget kiváltó eszköz, csak ezt nem kell hozzá nyalogatni.

Eleve adott tény, hogy a Vespa mindig is más lesz, mint a többi robogó: az utóbbi száz év marketing-gépezete nem múlik el nyomtalanul. Ugyanúgy, mint ahogy a Harley sem csak egy choppereket/cruisereket gyártó motorgyár, hanem „a” Harley, a Piaggionak is megvan a maga presztízse a Vespa névvel – ami elég viccesen jóval nagyobb, mint a Piaggio névé magában. Nem tudom, bennetek milyen képzetet vált ki a Vespával Érkező Ember, de valahogy mindez azt sugallja: egy külön kaszt tagja, egy életmód reprezentánsa.

Azon pedig bőven túl vagyunk, hogy a Vespásoknak bohókásan pöfögő veteránmotorokkal kelljen közlekedni: az ET4 minősége és műszaki alapjai igazolják a hírnevet. Ez egy modern, selymes járású, léghűtéses négyütemű, 2-2.5 literes fogyasztással, egyes források szerint 9 lóerővel, de nyomatékos karakterisztikával, így bőven elég lendülettel.

A 2000 körüli, még sárga indexes Vespa ET4 125 használatból fakadó minimális karcolásokkal, 17.600 kilométerrel nem olcsó mulatság. Ez nem a 3KJ Yamaha Jog árkategória, hetvenezerért ilyet nem kapsz. De annyira nem is túl drága: ez a türkizzöld sem lesz meg sokáig, abban biztos vagyok.

A tesztmotort a Darázsgarázs-tól kaptuk. Köszi!