Ezt a posztot még meg sem írtam, de rögtön frissítéssel kell kezdenem: nagyon kult dologba nyúltunk a Beattel.

Pontosabban a Honda FC 50-nel, mert nem árt tudni: a Beat egy autótípust is takart a Hondánál. Nem is akármilyet: kis, középmotoros roadster, melyet 1991 és 1996 között gyártottak (belpiacra) Pininfarina dizájnnal, 650-es, háromhengeres minimotorral - és amelynek utódját azóta is sokan várják.

A kisautó nem homályosítja azonban el az FC 50 Beat hírnevét: nemrégiben japánból találta meg a múltkori posztot egy kedves olvasónk, akinek egy szavát nem értettem, pedig rendes volt, nem japánul írt. (Portugálul, köszi!) Szerencsére képeket is mellékelt, amelyek némi Beat klubéletet, sőt Beat-átépítést mutatnak a mai sztorinkhoz. 

A múltkori nemindulós szivattyú után nem telt el sok idő, amikor Andor telefonált az infóval, miszerint elvitték egy szerelőhöz a Beatet, hamarosan beindítják, és megejthetem az annyira vágyott menetpróbát.

Nem volt éppen rossz hír, így jeleztem: 200%-ra ott leszek.

Elmúltam már régen hatvan, mégsem evett meg a Batman – mondta egyszer Besenyő Pista bácsi, én pedig ezt a sort memorizáltam, nehogy eltévesszem a várost.

A Honda FC50 Beat már ott várt birodalmi lépegető-arcával, megdöbbentő karcsúságában-kicsinységében. Akkoriban még nem volt divat nagy testű robogókat gyártani – picit feltűnő is volt a dimenzó-paradoxon, amikor Andor ráült a 110 kilójával.

Volt egy kis karburátorpucolás, gyertyacsere és a közel 30 éves, ámde újszerű szerkezet pöccintésre életre kelt. A kis vizes ötvenes szépen pöförög: a blokk hangjai is megerősítik az alig 4000 kilométert.

Két kérdés volt előttem azonnal: vajon mit tud az akkori csúcsteljesítmény, és vajon hogyan működik a V-TACS, a Honda manuális (sőt lábuális) powerszelepe: lefullad-e, ha túl korán lépek a pedálra?

A mai ötvenes robogók tulajdonosainak jelentem az örvendetes tényt: a Beat hiába volt kora legerősebbje az állítólagos 7 lóerővel, meg sem közelíti egy mai robogó (nemhivatalos) végsebességét. Döbbenetes volt látni, hogy van fordulatszám-mérő. Még döbbenetesebb szembesülni a finom skálázású műszer által mutatott fordulatszám-tartománnyal: amikor a kis ötvenes visítva pörög tízezret, az azért üt.

Mindezzel együtt a végsebesség nagyon-nagyon nyelezve, tövig nyomott V-TACS-szal is csak 50 km/h - 11 ezres fordulatnál.

Ennek szerintem egyetlen oka van: ezeket a robogókat még valóban 40km/h végsebességre tervezték, 35-nél már villogással adja tudtunkra: túl gyorsan mész. Ez azt jelenti, a Robokacsa kényelmesen tudja a megengedett tempót, és 1984-es szemszögből nézve hatalmas extraként ennek másfélszeresét (lejtőn vagy szakadékban, hátszéllel). Szó sem volt akkoriban a - csakis előírások miatt - fojtott, de valójában a boyracerek kedvéért sokkal gyorsabb robogókról, melyek divatja a 90-es évektől jött el.

Persze lehet nyelezni, és én a kísérlet kedvéért meg is tettem, de ha lenne egy ilyenem, akkor bizony a legális tartományban használnám, mert szerintem nyélgázon nem hosszú életű.

Az egyik legfőbb furcsasága, hogy a kicsi testet optikailag nyújtja a csőr, azért az egész robogó még annál is kisebb, mint amekkorának látszik. Viszont érzetre mint egy kamion: az orr meg sem mozdul, amikor fordulsz, hiszen a sárvédőt és a kereket nem látod tőle. Valószínűtlen az élmény, ahogy hajószerűen kanyarodik.

Ahhoz képest a komfort egész jó – és itt 40km/órában gondolkozzunk. Az első fék (dobfék létére) egész komoly: egyre jobban gondolom, hogy a kilencvenes évek tárcsafék mániája inkább parasztvakítás a robogókon, mert mostanában jobbnál-jobb dobfékekkel találkozok. A Beaté bőven elég az elérhető sebességhez, de még hűtőnyílásokról is gondoskodtak.

Nem gondoltam, hogy adagolható, vagy hogy egyáltalán normális fékhatással fogok találkozni, de még a hátsó is egész jó, és finoman működött egy ilyen egyszerű szerkezethez képest. Ebből is látszik, hogy robogós karrierem megszámlálhatatlan igen szar fékhatású robogóját inkább a karbantartás hiányára kell visszavezetnem. (Ez részben az én hibám, de a szervizkörülmények messze nem voltak ideálisak. Ráadásul nem igen tudtuk napokra letenni őket, két robogója pedig egyszerre senkinek sem volt. De az is tény, hogy már akkor szarok voltak, amikor vettem őket, hiába a konténeres importőrök friss szervizelése.)

Az elmúlt hetek rejtélye végül is megoldódott: megtapasztalhattam a híres power-szelep működését. Nem vagyok hülye: más források is megerősítették, hogy ha túl korán nyitod a kipufogószelepet lábad pedálra ható nyomóerejével (amit hirtelen alig találtam a sarkammal), a motor megfullad. A japán mérnökök azonban még kevésbé hülyék: egyáltalán nem tudtam ilyen hatást elérni. Pontosan úgy van hangolva a rendszer, hogy halvány jele sem mutatkozik bármiféle működési anomáliának.

Az illúziót kicsit talán rombolja, hogy amennyire a V-TACS alacsony fordulaton nem gyengít el, kb. annyira nem is erősít feljebb. Egy grammal sem lehet nagyobb végsebességet elérni a pedál lenyomásával, és bár a gyorsulás (hangyapénisszel vetekedő dimenziókban) érezhetően nő, mérni teljes mértékben felesleges lenne. Igazából éppen azt tapasztaltam, hogy relatíve alacsony fordulaton – hiszen a Beat valódi alacsony fordulaton nem tud járni, ötezer alatt el se indul – a pedál lenyomása ugyanazt eredményezi, mintha jobban ráhúznánk a gázt.

Ez persze nem változtat azon, hogy a Beat Magyarország komolyabb forgalmú útjain hamar egy sietős gyökér autójának orrán találná magát. A helye pedig nem ott van, hanem egy fanatikusnál, aki játszásból viszi ki néha sétálni.

Andor megnyugtatott: újragondolja az árat, le fogja vinni kb. a felére, ami még mindig húzós, de neki sem adták ingyen. Én pedig megvenném simán, ha épp nyertem volna a lottón. Van, aki ennyit bulizik el egy éjszaka.

Nem fejeződhetne be ez a történet szebben, minthogy egyszer csak megjelent a horrormopsz. Ugyan a kutyamagazin nem mi vagyunk, de jellegében illik a motorhoz: alul dupla fogsora volt, váltott sorokban, mint valami kombinációs lyukasztógép.

Az ijesztő külseje ellenére barátságos pára mindent megtett, hogy öngyilkos legyen: a frász kerülgetett minket, ahogy odaugrált az autók elé. Még a múltkori indítási kísérletnél nekünk segítő Tamás is arra járt: csak a reflexének köszönhető, hogy nem vasalta ki. Andor gondolkodott is, hogy elviszi valami menhelyre.

Amíg ott voltam, a csúnya, de kedves kis keverék megúszta élve és alaposan megszaglászta a másik csúnya de kedves kis keverék(üzeműt). Talán érezte, hogy mélyen valahol rokon lelkek.

 (Ápdét: Andor azóta nem látta a kismopszot, de jelezte, hogy elveszettként hirdetik a helyi újságban. Reméljük azóta megkerült és jól van!)