Árpád apánk feltúrta a filmhíradót archívumát és brutális érdekességeket talált. Kezdjük ott, hogy a sokat siratott magyar motorkerékpár-gyártás valaha a robogóiparban sem tétlenkedett, de a történet korántsem a Panni és Tünde robogókkal kezdődött. Én konkrétan majdnem sírtam, látván, hogy 1948-ban milyen pofás kis mopedet konstruált két magyar mérnök, gyakorlatilag világszínvonalon.

Valamikor a cucializmusban – főleg mi, vidékiek – nem nagyon tudtuk, mi az a robogó. Még a motor és a segédmotor közötti különbség sem volt tiszta, csak azt sikerült tizenegynéhány évesen felfogni, hogy 14 éves korban meg lehet szerezni a segédmotor jogsit, amivel lehet rendszám nélküli motort vezetni.

A király nyilván a Simson volt. Mifelénk a Verhovinák már kikoptak, a Romet, a Kárpáti, majd később a Delta nem számított menőnek. Aztán megjelent a Simson robogó: a gyengülő szocializmus megfertőzte a mocskos kapitalizmus. Legalábbis számunkra egyértelmű volt a nyugati behatás – még akkor is, ha a Simson robogó egyáltalán nem hasonlított a nyolcvanas évek valódi robogóira, hiszen röpsúlyos váltóról vagy különolajozásról itt szó sem volt.

A konstrukció jó húsz évvel le volt maradva: gyakorlatilag a Schwalbe mintáját fűszerezték meg kiskerekű futóművel, az S51 műszaki alapjain. Ha belegondolunk, az égvilágon semmi értelme nem volt azon felül, hogy máshogy nézett ki: talán a térdnek nyújtott némi szélvédelmet. Ugyanaz a blokk, ülés alá helyezett tank, berúgókar, négysebességes lábváltó – ez utóbbi igen érdekes rudazattal működött a lábtartó trepni miatt, de a berúgókar megoldása is igen esetlen volt.

A Schwalbéhoz egyébiránt nem szívesen hasonlítanám: amíg az a maga idejében egy jó konstrukció volt, az SR50-en jól látszott, hogy a meglévő, oda nem illő alapokhoz próbáltak tákolással megoldást találni. A váltókar jóval hátrébb volt a szükségesnél, így a taposó alatt ment a továbbító rúd, amely egyszerű csuklókon kapcsolódott az eredeti váltókarhoz, elöl pedig a pedálhoz. A pedál spiccelős megoldású volt: előre-hátra kellett böködni, a felváltáskor balettos lábfejpozícióval, visszaváltáskor sarokkal. Csak annyira volt elkurjantott dolog, hogy ehhez képest a Schwalbe, vagy az S51 váltója egy álom.

Hozzám pár hétre került egy ilyen, kölcsönbe. Egy kollégám segített ki, amíg a saját S51-es Simsonom reménytelen elektromos gondjait próbálta megoldani valami kókány hobbista. (Finom vagyok, ha ezt mondom: nem rendelkeztünk valami jó szervizháttérrel.)

Az első kalandjaim pont a váltórudazattal estek meg.

Kűrtőskalács

Ha Debrecenben járok, a Pepe Neróban kajálok, mert akkora óriáshamburgert adnak, mint a fejem, méghozzá olcsón. A múltkor is éppen megérkeztünk az éhhalál küszöbén, amikor a kiülős rész mellett egy masszív testű robogót fedeztem fel, majd némi érdeklődés és szemrevételezés után örömmel konstatáltam: a 2008-ban bemutatott második generációs Yamaha TMAX ácsorog ott. A másik jó hír pedig az volt, hogy ismerem a tulajt - így el is kértem egy körre.

A kép címe: Álmodik a nyomor

...vér kell, hogy folyjon: valakinek fizetnie kell a gyalázatért!

Hogy miért akadtam ki ma? A történet roppant egyszerű: bóklásztam a gugliban, egyszer csak ráakadtam a közismert egyetlen Honda Beat hirdetés mellett egy másikra.

Honda Beat, kb. kilencvenes, valószínűsíthetően motorhibás, Budapest közelében. Kép nem volt, de azonnal tudtam, a jó öreg csőrös szörnyetegünk lesz: mégis csak volt belőle még egy példány az országban.

Most kapaszkodjatok meg! Az ár: 15 ezer forint. Tizenötezer forint! Szarok én a motorhibára - felújítjuk, vagy kap egy másik blokkot. Sőt lelki szemeim előtt már a négyütemű blokkal megbolondított vastag hátsókerekű tuning-állatot láttam, amit majd építek belőle. Azonnal tárcsáztam.

Azonnal el is adták. A tulaj igazolta, hogy ez az a Beat: nincs tévedés, nincs másik rejtélyes típus, biztosan ez az. De már jön érte a vevő, aki többször is telefonált. Messziről, de jön.

Én pedig nem cigánykodok azzal, hogy belekavarok más üzletébe: valaki megnyerte, használja egészséggel. Innen is sok sikert kívánok neki, hiszen csakis kifinomult ízlésű ember lehet.

Persze (zárójelben) lehet, hogy én vagyok hülye, hiszen hírnevet csináltam a típusnak és kitoltam magammal, de ez legyen a legnagyobb bajom az életben. Igazából ha így van, az csak külön öröm, mert azt jelenti: olvassák a blogot. Mindenesetre azért ezúton felkérem a Beat és egyéb ritkaság tulajokat, hogy amikor fillérekért el akarják passzolni a gépet, nekem szóljanak először.

Hát így nem lett ma Honda Beatem! 

Pedig van: én vagyok az! Kezdjük talán azzal, hogy sem 1995 táján, sem máskor nem akartam én motoros futár lenni. De valamiből élni kellett, és az akkor még létező műszaki diszkontban ordenáré kamuzások árán elnyert állásom 20 ezer forintos fizetéssel kecsegtetett. Előre beígért fizetetlen túlórákkal, heti hat nap melóért. Ez még annak idején sem súrolta a béka fenekét, albérlet és egyéb luxusigényeim kielégítése céljából kénytelen voltam masszívabb pretenziót állítani magam felé; egy futárcégnél pedig könnyen megkereshető 30-at ígértek.

Gond ezzel több is volt. Nem nagyon volt motorom, se motoros felszerelésem. A 251-es ETZ-m haldoklott, motoros ruháról nem is ábrándoztam, pénzem sem volt. Volt viszont sisakom, ami, azért valljuk be, komoly kiindulási alap. Faternak pedig egy kétsebességes, alufelnis(!) metálbordó, 210-es Babettája. Nemrégiben olvastam éppen, hogy a 210-es csak elviekben volt kétsebességes, mert a konstrukció nem működött, így gyakran a gyárban már bele sem rakták a második fokozat alkatrészeit. Ezt cáfolni tudom: még Budapestre költözésem előtt tökéletesen bevált a falu-kisváros tízkilométeres viszonylatában, valódi segédmotor sebességgel (25 km/h tipikusan, 40 hátszéllel, szakadékban), de tényleg minimális fogyasztással. Még futár-üzemmódban is működött. (A legenda egyébként valószínűleg nem igaz, egyszerűen csak volt egy és kétsebességes típus is, de valószínűleg többen alszanak nyugodtan ezen információ birtoklása nélkül, mint ahányan nem.)

Őszintén leírni is übergáz, nemhogy megtenni: már eleve a sebesség miatt is elmebeteg ötletnek tűnt Babettával kezdeni a futármelót. De nagyon-nagyon ideiglenes megoldásnak szántam, max 1-2 hónapig, amikor rettenetes tőkém némi fizetéssel megtoldva lehetővé teszi egy alkalmas jármű megvásárlását.

Ezt a posztot még meg sem írtam, de rögtön frissítéssel kell kezdenem: nagyon kult dologba nyúltunk a Beattel.

Pontosabban a Honda FC 50-nel, mert nem árt tudni: a Beat egy autótípust is takart a Hondánál. Nem is akármilyet: kis, középmotoros roadster, melyet 1991 és 1996 között gyártottak (belpiacra) Pininfarina dizájnnal, 650-es, háromhengeres minimotorral - és amelynek utódját azóta is sokan várják.

A kisautó nem homályosítja azonban el az FC 50 Beat hírnevét: nemrégiben japánból találta meg a múltkori posztot egy kedves olvasónk, akinek egy szavát nem értettem, pedig rendes volt, nem japánul írt. (Portugálul, köszi!) Szerencsére képeket is mellékelt, amelyek némi Beat klubéletet, sőt Beat-átépítést mutatnak a mai sztorinkhoz. 

Készülget a saját robogóm, még egy kerékcsapágy-csere és szinte üzemképes. A fék még nyikorog mint az őrült, de ezen felül elvileg minden oké. Törötten és üzemképtelenül vásároltam, de eddig minimális költséggel sikerült beindítani és a szétugrott berúgót megjavítani: most már remélhetőleg nem járok úgy, mint a nemkevés beszédű IzmosTibi haverja, aki sikerrel felgyógyult a hererákból, de a golyója azért odalett.

A Mopedrally másik résztvevője azonban még nem tudom mi lesz, mert nem a sajátommal tervezem megtenni a távot, hiszen a barátnőmnek is kell jönnie valamivel.

Addig is, amíg a háttérben erre készülök: a múltkori posztban félig kielemezgettem, mit láttam a Duna Plazánál - ezt itt alant sajnos a mai napon folytatom.

Kawasaki Z200, gyönyörű állapotban. Csak két évig készült, '77-től '79-ig, így nem könnyű ép példánnyal találkozni. A léghűtéses egyhengeres 17 lóereje nem szélvész, de a Z200 tökéletes, elegáns módja a városi közlekedésnek. Mondhatni alternatívája a rendszámos robogóknak, bár megbízhatóságban azért biztosan kalandosabb, mint a mai technika.

Ismét megrendezték a Duna Plaza előtt/mögött azt az ingyenes motoros programot, amit már jó régen beírtam a naptáramba, tudván, hogy mind kiállítói, mind látogatói oldalról érdekes motorokat lehet nézegetni. Én pedig szeretek motorokat nézegetni. Csakhogy sűrűre volt tervezve a nap.

Robogószereléssel kezdtünk volna Norbi haverommal, aki megbízható, mint egy régi Dacia és pontos, mint én magam. De aznap nem késett el, egyszerűen csak nem jött egy csőtörés miatt, ahol remélem valóban ömlött a szar. Így hiába rohantam el korán reggel zégergyűrűért - amit sehol máshol nem kaptam, csak a márkakereskedésben, 60 forintért - mind a sajátom összerakása, mind a nálam árválkodó Scarabeo felélesztése elmaradt.

Délután is elintéznivalóm volt, ki kellett volna mennem Hatvanba a végre működő Honda Beattel barátkozni. Ugyan jártam arra egy héttel korábban, de akkor nem volt időm megállni, mert éppen kutyaházért siettünk valahova, amit az asszony rendelt a netről, így a helyszínen jöttem rá, hogy nem fog beférni az ajtón. Ehhez egyébként Norbi Opel Combo-ját kértük kölcsön, amely esztétikailag is pont olyan, mint a Millennium Falcon: nem hiszed el, hogy ezzel jöttél.

Még ez út elején felizzott a check engine lámpa, rémülten felhívtam Norbit, aki közölte: ne aggódjak, ilyenkor jó, ha ég  a lámpa. Ha nem ég, akkor rángat. És tényleg így volt, induláskor rángatott, majd a lámpa kigyullad és onnantól kezdve jó volt. A Millennium Combo, ha kalandosan is, de működik és belefér több robogó, vagy egy motor is.

Visszaugorva az aktuális idősíkra, délután (még autóval) a Váci úton haladva megláttam a kiállítókat és döbbenten eszméltem: elfelejtettem a Motorrevü összeröffenését. Dolgom végeztével visszarohantam hogy szétnézzek, kattintgassak, és csak utána üljek motorra, hogy eltűzzek a poszt-futurista iszonyathoz.

Szerencsére csak egy-két cég pakolt el, így nem maradtan le nagyon semmiről. Rajtuk kívül márka és típus klubok képviseltették magukat. Sajnos belecsúszott a robogókon felül jó néhány motor is, remélem a képek miatt nem fogok a pokol tüzén égni.

Mire a robogók elnyerték mai formájukat, sok érdekes átalakuláson mentek keresztül. A mai szemmel csúnyának tűnő extremitások valaha teljesen normálisnak, vagy előremutatónak hatottak. Sok hajdanvolt típus pedig furcsasága ellenére - vagy talán épp amiatt - különlegesen szép.

Ha a robogó-történelem érdekességeit keressük, nem hagyhatjuk ki a Vespát, mert azt a fogalmat, amit ma robogózásnak hívunk, nekik köszönhetjük. Pontosabban a Piaggiónak: sokan nem tudják, hogy a Vespa önmagában csak egy márkanév.

Piaggio MP5 Paperino

Sokak szerint Enrico Piaggio találta fel a robogókat, ami nem teljesen igaz, de az biztos, hogy neki köszönhető a népszerűségük. Az akkoriban luxusszámba menő autók, és a komolyabb szintű közlekedésre nem alkalmas kerékpárok közötti skálán félúton próbált megoldást találni. Ráadásul olyan konstrukció kellett, amelyet a II. világháború után nem túl jó állapotban levő olasz ipar is képes gyártani, valamint nem esik szét a szintén megviselt útviszonyokon.

Így született meg a Paperino (Donald kacsa), amely rögtön meg is bukott: a szakma és a közönség kinevette. Ti is kiröhögnétek, ha állna egy otthon? Nem hiszem: én csak tejbetök módra vigyorognék örömömben.

A Runnert 1997-ben mutatták be ötvenesként, majd egy évvel később már jött a 125-ös FX, aztán egy évre rá 180-as FXR. Ezek mind kétüteműek voltak, de 2000 körül jöttek négyütemű típusok is.

Az FXR 180-at sokan a legdurvább kétütemű robogónak tartják, legfőképpen maga a Gilera. Valójában határozott luxusautós érzésem volt (pedig ilyesmire végképp nem számítottam) abban a tekintetben, hogy mint egy nagy limuzinban, nem érzékeltem a sebességet. Fel sem tűnt, milyen gyorsan megyek és mindig meglepett az érték, amit mutatott az óra, pedig az ember éppen fordítva várná egy robogón. Hogyan érték el ezt a csodálatos hatást? Ehhez sajnos végig kell olvasnod az egész posztot.

Vannak dolgok, amelyek annyira rútak, hogy már szépek. A női nemiszerv sem az esztétikum csimborasszója, mégis többen kedveljük, mint ahányan kritizáljuk. A nyolcvanas évek eleji Honda Honda Beat 50 azonban másféleképpen is megítélhető.

Ha lemegyünk transzba, és a 80-as évekbe képzeljük magunkat, a számológépes kvarcóra korszakába, akkor határozottan szép. Ha még scifi-rajongók is vagyunk, akkor különösen.

Gone in 60 seconds volt a rettenet film címe, amely a posztot inspirálta, bár a pontosság kedvéért módosítanom kellene Gone in 2 Weeks-re. Mielőtt a lényegre térek, muszáj kiírnom a filmmel kapcsolatos fájdalmamat: rohadtul bosszant, hogy Hollywood be van oltva autóbuziság ellen.