Vannak dolgok, amelyek annyira rútak, hogy már szépek. A női nemiszerv sem az esztétikum csimborasszója, mégis többen kedveljük, mint ahányan kritizáljuk. A nyolcvanas évek eleji Honda Honda Beat 50 azonban másféleképpen is megítélhető.

Ha lemegyünk transzba, és a 80-as évekbe képzeljük magunkat, a számológépes kvarcóra korszakába, akkor határozottan szép. Ha még scifi-rajongók is vagyunk, akkor különösen.

De csalódást kell okoznom: semmiféle intergalaktikus navigációra képes műszert nem találtunk rajta, sem lézerágyút. Bár az sem lett volna nagyobb dolog annál, hogy egyáltalán találtunk egyet: egy igazi (majdnem) élő Honda Beat-et!

Egy szemfüles kommentelőnk szúrta ki a hirdetést, amire azonnal telefonáltam is. Elmondtam a túloldalon jelentkező barátságos úriembernek, hogy egyáltalán nem szeretném megvásárolni a robogót, de nagyon lekötelezne, ha kipróbálhatnám, és írhatnék róla. Talán megtolná kicsit a bizniszt is, amire ráfér némi hírverés, mivel az ár nem csekély. Be is próbálkoztam azzal, hogy ha esetleg elírták az árat egy nullával, azonnal megveszem, ha indul, ha nem. Ennyiért még arra is jó, hogy betegyem a nappaliba, és csak nézegessem – csakhogy sajnos nem volt nyomdahiba, csupán vintázs árfolyamon kalkuláltak.

Szerencsém volt annyiban, hogy éppen arrafelé volt dolgom, az M3-as vonalán, így nem volt nagy kerülő leugrani a megadott címre. Sajnos azonban nem tudtam olyan korán indulni mint szerettem volna, mert különböző intéznivalóim voltak. Többek között kellett egy akkut vennem, mert egyrészt a még el nem készült ralirobogómé meghalt (eddig a motoroméval élesztgettem), másrészt elmondták, hogy a Beat jó ideje nem volt beindítva és az akksija már távozott a robogó-Valhallába. Így elég későn értünk oda, ráadásul sietni kellett, mert előttem állt még odafelé 160, visszafelé 220 kilométer - a matekzsenik unaloműző feladatként kitalálhatják, hol lakik a Beat.

Bent állt a garázsban, letakarva. A színe fehér vagy enyhén vaj, a külseje élőben is megdöbbentő. Vicces, de nem annyira kinevetni való. Ráadásul a dizájn cseppet sem vidám, mégis egyszerűen fülig érő mosolyra fakadtunk és vigyorogva hitetlenkedtünk percekig.

A Beat 50, vagyis a Honda FC 50 1983-tól készült japán belpiacra és nem igazán került Európába belőle, így meglehetősen ritka darab. Viszonylag kalandos úton jutott Magyarországra: egy hajóskapitányé volt, aki túl sokat nem használta, valószínűleg csak a kikötők körüli tekergésre. Ő hozta be Japánból, majd leadta vagy beszámíttatta egy Honda-kereskedésben, ahol a jelenlegi tulaj nem tudott ellenállni a vonzó külsőnek.

A futurista külső annak idején csúcstechnikát rejtett: ugyan tárcsafékről akkor még nem is álmodoztak robogóknál, és ez is csak dobfékes, a blokk a maga idejében a legerősebbek közé tartozott, ráadásul vízhűtéses.

Sajnos semmiféle elektronikus kütyü nincs benne, nincs elbújtatva sehol még egy régi japánautós, Szent Kvarcóra sem, sőt a szálcsiszolt alunak látszó műszerfal is csak műanyag. Van ellenben egy nagyon durva extra: KITT sehol nincs ehhez képest: találtunk egy turbo boost pedált, ami elvileg mechanikusan vezérli a kipufogószelepet: ez a V-TACS

A ma népszerű nevén Powerszelepnek nevezett megoldásra hasonlít, de egyedülálló módon nem automatikusan működik és ezt tapasztalja is a bátor robogós, ha lenyomja 5500-as fordulat alatt: akkor ugyanis a kívánt hatással ellentétben gyengül a jármű. Felette azonban ugyanúgy meg kellene indulnia, mint ahogy tapasztalni hasonló kipufogószelepes kétüteműeknél megszoktuk. (Csakhogy robogókban - főleg akkoriban - ez nem volt túl gyakori.) Nyilván a kisfordulati elgyengülés azért nem probléma, mert úgyis csak csutkagázon akarod ráadni a plusz kakaót.

Nagy várakozással kotortam elő az új akksimat, hogy mindezt végre kipróbáljuk. Ugyan kétszer akkora volt, mint a döglött gyári, és a csavarok is túl kicsik voltak bele, mégis sikerült összemókolni úgy, hogy az önindító azonnal tekerni kezdett. De nem indult be sajnos. Talán megsértődött, mert 2007 óta(!) elfelejtették beindítani.

Nem nagyon terveztem, hogy szét is szedjük, mivel mennünk kellett tovább. Ilyenkor oldaná meg a kérdést a hidegindító, amely olyan elegyet képez a hengerben, ami beköpött gyertya ellenére is be tud lobbanni, így beindul a motor. Akinek volt már régi japán motorja, amit hidegben hetekre lerakott, annak jó barátja ez az eszköz. Csakhogy az enyém valamiért nem volt nálam (talán ellopták a mélygarázsból, mint a múltkor a Brigéciolt), így kerestünk egy benzinkutat, ahol egy darab sem volt, mert a hideg időjárás megszűntével visszaküldték. Persze nem volt féktárcsatisztító sem, ami még jobb erre a célra. Kezdtem megmarni magam. Továbbmentünk egy másik kútra, ahol szintén nem volt egyik sem, de a kedvünkért elkezdték feltúrni a raktárat.

Persze előtte megpróbáltak keréktárcsatisztítóra rábeszélni, de mondtam, hogy ne keverjük a szezont a fazonnnal: ez itten kérem csillió dolláros veterán gépjármű, nem fújkodunk bele ész nélkül mindent. Jó, hogy nem rögtön bogároldót akanak adni. (Vagy felmutatunk neki egy Wunderbaumot, amire vigyázzba vágja magát, tiszteleg és beröffen?)

A sisaktartót akkor még nem erőltették - a kétszemélyes üzemmódot sem

Nem lett persze se hidegindító, se féktárcsatisztító, de akkor már minden ott tartózkodó személy értesült a problémánkról: így ismerkedtünk meg Tamással, akinek ugyan szintén nem volt, de tudott valakit, akitől kölcsön tudott kérni egyet. Így megegyeztünk, hogy a címen találkozunk.

Kisvártatva meg is érkezett, így vad fújkodásba-indítgatásba kezdtünk, majd hamar meg is örültünk az első pöffenéseknek. Ez azonban korai volt, mert abszolúte nem óhajtott beindulni, hiányzott talán a kozmikus energia. Tamás annyira belelkesült a feladattól, hogy kerített szerszámot és kikapta, majd megpucolta a gyertyát is, de hiába.

Már javában sötét volt, amikor végre lemerült az új akku is, így beletörődhettünk, hogy ma már nem lesz semmiféle Honda Beat teszt. Én persze már nem mondhattam le a további utat, így éjjel érkeztem haza aznap.

De az, hogy élőben láttam - ráadásul jó állapotban, szakadásmentes üléssel, alig  4000, (valószínűleg valós) kilométerrel - a robogóblog olvasóinak kedvencét, még ezt a szívást is megérte.