Gone in 60 seconds volt a rettenet film címe, amely a posztot inspirálta, bár a pontosság kedvéért módosítanom kellene Gone in 2 Weeks-re. Mielőtt a lényegre térek, muszáj kiírnom a filmmel kapcsolatos fájdalmamat: rohadtul bosszant, hogy Hollywood be van oltva autóbuziság ellen.

Értem én, hogy nem lehet reklámozni, de egy alapvetően autókról szóló filmben perverz dolog Angelina Jolie száját mutogatni, miközben a háttérben Ferrarik korzóznak. Tudom, hogy közfelháborodást okozok azzal, hogy kijelentem: a producer és rendező által bemutatásra ítélt Eleanor volt a leggagyibb autó az egész filmben a kamu műanyag levegőbeömlőivel, de legalább hamar rommá törték.

A mai téma innen igen messzire mutat. A pár éve 53 ezer forintért vásárolt Suzuki Sepia robogó teljes nálam töltött időszakáról szól alapos részletességgel, de nem tartósteszt. Inkább különös történet, mert vásárlás során került hozzám, de nem eladás által és nem önként váltam meg tőle.

Pest környéken vásároltam egy fiatalembertől: még tárcsafékkel is rendelkezett, viszonylag kulturált állapotú volt - valahol félúton a hányás és a szalon között. Fekete színe mellé igen mókás volt a rózsaszínné fakult taposó és hátsó faroknyúlvány. A Sepia ülése alatt van egy nagy tárolórekesz, amibe belefér a buksisak, a kesztyű, lánc és akár még a napszemüveg is, hogy ki ne fújja a szél a szemgolyót a vigyorgóból.

Ezeket mind olcsón kukáztam össze hipermarketek gagyi kínálatából, mert egyszerűen erre volt pénzem. Abban bíztam, hogy a masszívnak tűnő golyószár visszarettenti a legelvakultabb tolvajt is. 

Persze garázsom vagy tárolóm nem volt, de a biztonság érdekében minden este elrejtettem: egy hegyvidéki panelban laktam, amely két igen nagy szintkülönbséggel elhelyezkedő utca között épült keresztben, és egyik utcafrontról sem lehetett belátni a ház mögötti fás-bokros részre. Cserébe kellemetlen módon le kellett cipelnem egy hosszú lépcsőn, hogy a sötétben lévő, fák által takart betonpadokhoz hozzá tudjam láncolni a golyós biztonsági eszközzel. Egyszerűen senki sem láthatott rá, és biztos voltam benne, hogy legalább ilyen kellemetlen lenne ellopni, így senki sem próbálkozik.

Így lopták el pontosan két héttel a vásárlás után, az általam szuperbiztosnak hitt golyós (vagy görgős) zár ellenére – ami valószínűleg sima erővágóval levágtak.
Buktam a robogót, a sisakot, a kesztyűt – és annak elérhetőségét, hogy normálisan közlekedhessek a városban. 

Ebben a helyzetben igen elgondolkodtató, hogy egyrészt a hatóságoknak miért nem jut eszébe egyszerűen bevezetni az azonosíthatóságot (rendszámot, forgalmi engedélyt, chipet, gps-nyomkövetőt vagy akármit) - hogy ne legyen olyan egyszerű robogót lopni. Másrészt persze az is felfoghatatlan, hogy némi piti előnyért miért ellenzik sokan a robogórendszámot, vagy legalább valami hamisíthatatlan azonosító okiratot.

Jelenleg bármikor ellophatják a robogódat és bármikor vehetsz lopott robogót. Amivel pontosan ugyanakkora az esély, hogy elkapjanak, mint hogy megtalálják a tiédet ha ellopták - azaz nem sok. Persze az általad vásárolt lopott robogót is simán ellophatják, amin bedühödve lophatsz magadnak másikat - de ebbe ne menjünk bele, mert kész mandelbrot-halmaz, vagy fraktál.

Ehhez képest jócskán látok szanaszéjjel hagyott robogókat gallyakhoz láncolva a hóban rohadni,  sőt tudok olyat, aki a családi háza előtt hagyja az utcán, mert minden bizonnyal nehéz lenne beállni a kertbe - és ráadásul elférne kint a többi autó.

Mindenesetre több BKV-júzer ismerősömet próbálom rábeszélni robogóra vagy '93 körüli Suzuki Swiftre, de az előbbi azért biztonságos tárolási lehetőség nélkül nem ajánlott – utóbbira meg fizetni kell a parkolózónákban, ami lassan Kerepestarcsáig tart.