A robogógyártásban hasonló tendencia van, mint az autóknál: növekszik a bódé. A mai kistestű robogók, azok valamikor a nagytestűnek számítottak volna. Akkoriban valóban voltak apróbbak, amelyek nagyjából akkorák, mint ma egy gyerekbicikli, vagy a Suzuki Choi Nori.

Ilyen volt a Suzuki Bara is. Nekem nem volt ilyenem, de Norbi haveromét használtam kölcsönben jó darabig; ő egy futár kollégám volt, akit sajnos ezer éve nem láttam. Ez volt a melós motorja, ami erős kontrasztot képezett a rendes gépeivel: a chopperré épített GS 1000-on már túl volt talán, de lehet éppen a vaskeresztes fényezésű, előretölt lábtartósra épített púpos Suzuki GSX-R 1100-zal járt, de nem kizárható, hogy már az 1500-as Intruder volt akkor alatta. Erről ült át dolgozni a 8 collos kerekű Barára, amely a mai viszonylatban sem óriásrobogó Yamaha Mintnél is kisebb volt.

A Mint egy modern csodának tűnt a Barához képest, pedig mindketten ugyanazon generáció képviselői: szinte észrevehetetlenül apró felni, és a mai variátorszíjas megoldás helyett olajfürdős lánchajtás.

Azonban amíg a Mint legalább önindítós, addig a Bara a Choi Nori szellemi elődjének tekinthető abban, hogy csakis berúgóval indul. Érdekes módon a féket ugyanúgy be kell húzni, különben a berúgókar nem hajt semmit. Sisaktartóról nem is álmodtunk akkoriban, főleg, hogy a kilencvenes évek közepén Bara már marha öreg volt, a modern robogók pedig épp akkor kezdtek az országba bejönni.

Az ülés kicsi volt, alatta a benzintartály, amely érdekes módon kis nyíllal, mechanikusan mutatta az üzemanyagszintet. Rakodóhely semmi, a lábtartó nagyon szűkös volt, míg a lábvédő idom is igen picinyke: szélvédelem és kényelem szempontjából ez a motorka egy számmal kisebb, mint a rajta ülő ember, kvázi gyerekméret.

Futóművileg sem voltunk elkényeztetve: az első teleszkópokat célszerűbb lenne zsírba mártott partvisnyeleknek hívni. Nem hiszem, hogy csak az elhanyagolt állapot miatt voltak hatástalanok. Ezzel macskakövön végigmenni azért volt érdekes kaland, mert annyira kellett kapaszkodni, hogy se fékezni, se gázt elvenni vagy ráhúzni nem lehetett: lesz- ami-lesz alapon próbáltuk túlélni a kalandot.

Nem mondom, hogy segített a vezetési élményen az, amikor a fék elkopott, és nem volt lehetőségem kicseréltetni. Maradt a lábfék, csizmatalppal. Fel is kenődtem arra a kocsira, ami kihajtott elém egy tábla mögül. Akármilyen előzékenyen elismerte és rendőrt akart hívni saját magára a vétkes sofőr, nem feszegettem a kérdést, kitéve maga a kellemetlen kérdésnek, hogy ugyan már hülyegyerek, miért motorozol fék nélkül? Úgyhogy slisszoltam, a Barának meg talán görbe lett egy kicsit az eleje, de ettől nem lett  semmivel sem rosszabb.

Ezek a kismotorok mára nagyjából kipusztultak, amire nem mondom, hogy jó, de a mai közlekedésre nem nagyon alkalmasak. Szép állapotban azonban műtárgynak megfelelő. Még ha nem is annyira, mint a Honda PX-R, amit annyira akartam venni egy időben. (Most, hogy már tudom: a büdös életben nem veszek ötvenest többet, igen olcsón eladó lett.)