Nem szokásom idegen tollakkal ékeskedni, de miután Sitkei Tibi barátommal – aki mellesleg perrel fenyegetett meg, ha a szokásos eljárásként Vespa Tibi néven említem – beszéltünk a Vespa projekt megírásáról, annyira komolyan vette a dolgot, hogy tulajdonképpen megírta helyettem.

Így kezdjük a PX történetével az ő billentyűje által, amihez a végén még lesz némi hozzáfűzni valóm.

Vespa PK 50

„Emlékszem az őszi estére amikor ott álltunk páran a Hősök terén, és a szokásos csütörtöki traccsparti folyt a Vespa Klub megjelent tagjai között! Akkor én egy gyönyörű, (Cady keze munkáját dicsérő) PK-val érkeztem. Beparkoltam a kis darázzsal a nagy PX-ek közé. Bár büszke voltam a saját gépem állapotára, azért valahol belül egy kicsit irigykedtem is. Főleg Svindler gyönyörű fekete PX-e vonzotta minduntalan a tekintetemet. Hogy is mondjam … hátulról nézve még a többinél is terebélyesebbnek tűnt a fara. Le voltam nyűgözve, az Üvegtigrisben elhangzottak jutottak egyből eszembe: ennek aztán van terpesztése!

Azon az estén eldőlt a fejemben,  hogy nekem bizony kell egy PX. Elkezdtem szemezgetni a hirdetésekben, közben a kis PK-tól kénytelen-kelletlen megváltam. Vártam, hogy felbukkanjon egy szép PX 125, vagy egy 150-es.

Időközben mindig megnéztem a kis zöld nyolcvanast, amit 130-as hengerszettel kínáltak. Néztem-nézegettem hetekig, majd egyszer csak minden mindegy-alapon felhívtam. Szimpatikus volt az eladó, részletesen elmutogatta a hibákat, hiányosságokat. Előtte persze már lekádereztem a gépet egy klubtársunknál is, aki részt vett a szervizelésében.

Pierre kiváló kezű, munkájára igényes szakember hírében áll, így nem féltem belevágni, megvettem. Az eladó a lelkemre kötötte, hogy a hengerszett még bejáratós, így ésszel húzogassam a gázt. Hazafelé úgy mentem, mintha hímes tojásokat vittem volna. Óvtam-vigyáztam a gépet, amennyire a Hungária körút esti forgalma ezt lehetővé tette.

Még nem tudtam mi lesz a sorsa - annyiban biztos voltam, hogy az eredeti színe (zőőőd) nem maradhat. Nem nagyon szeretem a zöldet, de hogy miért, abban most nem merülnék el részletesen. Legyen elég annyi, hogy ez az árnyalat nem nagyon tetszett, illetve pár helyen voltak hibák a fényezésen. Úgy voltam vele, hogy ha már úgyis át lesz nézve az utolsó csavarig, akkor egy fényezés már igazán nem nagy ügy. Ekkor még nem sejtettem, mi vár rám.

Első körben Hőberth Gabival lebeszéltem a szétszerelés-összerakás menetét, majd mindezt a fényezők időbeosztásával és a közelgő zimankóval próbáltam közös nevezőre hozni. Egy szép délután, amikor az őszi nap még utoljára megpróbálta fitogtatni erejét, Gábor elvitte a gépet, hogy a műhelyében szétszerelje fényezhető állapotra. Már eltűnt a motorral, akkor jutott eszembe, hogy a blokk bejáratós voltáról nem szóltam neki. Lelki szemeim előtt a mosolyogva csőgázon száguldó Gábor jelent meg.

Mit csináljak? Hiába telefonálok utána, úgyis motoron ül. Jobb híján írtam egy sms-t, inkább csak a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett: ne húzd neki nagyon, még bejáratós! Amikor kisvártatva válaszolt, az ereimben meghűlt a vér: hazafelé egyszer megragadt a dugattyú, de majd szétszedem, megnézem azt is. Azt hittem leszakad az ég. Rövidesen kiderült, hogy ez is csak egy volt Gábor azon vicceiből, amivel képes a frászt hozni az emberre, mert amúgy emlékezett rá, hogy bejáratós - óvatosan húzta neki.

A gép pár nap alatt egy kupac alkatrésszé vált, a buckalakók sem végeznek ilyen gyorsan egy lebontással mint, Hőberth mester. Ekkor támadt az az ötletem, hogy a karosszéria javítása mellett  az oldalsó buborékokat egy kicsit szélesítsük meg: a terpesztés ugyebár.

A jó kezű mester egy vékonyabb összegért el is végezte a műtétet. Paranormális, hogy amikor a lakatos munkáról érdeklődtem Gábornál, mindig valahogy kőművest mondtam a telefonba. Ezért aztán Gábor néha ilyen válasz üzeneteket küldött, amikor a munka állásáról érdeklődtem: még csak az aljzatbetont simítgatom! Ha kész a homlokzat is, szólok!

Miután a kőmű lakatolás kész lett, irány a fényezőműhely. Ragaszkodtam az általam már jól ismert csapathoz, mert tudtam, hogy a munka, amit kiadnak a kezükből, minden vitán felül áll. Elmondtam többször a srácoknak: pénz, emberélet nem számít, csak a legjobb anyagokat használják! A fényezés nekem perverzióm, annak nagyon stimmelnie kell. (Így utólag azt mondom, nem kellett volna ennyiszer kihangsúlyozni.)

Az alkatrészek a napokban kerülnek vissza lefújt állapotban, akkor folytatódik a történet. Addig is pár kép arról, milyen volt előtte, hogyan vált egy nap alatt egy kupac alkatrésszé és miként festett, amikor a lakatos kiadta kezei közül.”

Tibi beszámolójához az apropót az adta számomra, hogy a minket olvasó Vespa fanatikusok figyelmét felhívjam: a Vespa témát annyira komolyan gondolja, hogy weboldalán Vespa-restauráló kupát  hirdetett. Ha van egy ilyen dédelgetett klasszikusod otthon és meg szeretnéd mutatni, itt  az alkalom.

Legvégül tekintsétek meg a Hogyan üljünk egy Vespán? című remeket, amely a témától kissé messzire visz, de talán visszaad valamit a dizájn szerelmeseinek életérzéséből.