Határozott kötődésem van a Riga Deltához, mivel határozottan nem volt soha Riga Deltám. Viszont lehetett volna, de nem rajtam múlt, 14 évesen ugyanis nem voltam egy gazdasági nagyhatalom.

Mindennél jobban vágytam akkor egy motorra, és nem csak azért, mert akkor még nem volt okostelefon. (A mai fiataloknál állítólag a jogosítvány szerzés már nem cél, a faszbúkozás állítólag fontosabb.) Csakhogy a Simson rendszámos lett, nem vezethettem SMKP jogsival, fater meg hallani sem akart arról, hogy "használt szart" vegyen.

A Delta volt kapható újonnan, ami azért tetszett mert nem moped- hanem motoralakú volt. Sőt, már-már modern forma, ahogy azt '86-ban látták a maguk szocreál módján. (A dizájnt tekintve elképzelhető, hogy George Lucas innen vette a rohamdroid ötletét.) Csakhogy fater szerint ez orosz szar, ezért volt még egy ürügye, hogy ne vegyen nekem kismotort.

25 évvel a vásárlási szándékom után ültem rá életemben először.

Paradox helyzet egy valóra vált motorral, az XJR 1300-as Yamahával érkezni, hogy kipróbáljak egy 50 köbcentis, gyerekkori, gyorsan tovatűnt vágyálmot.

De amikor a Riga Klubot megkerestem, a Delta volt az első, amit ki akartam próbálni.

Nagy dolgokra persze nem számítottam. A Delta csak kétsebességes: ez igaz segédmotor, tényleg 40 km/órás végsebességre tervezve. Ezt precízen be is tartja.

A blokk meglepően kulturált ahhoz képest, hogy valami nagyon gagyi szovjet minőségre számítottam: hatalmas sorjákra és zörgő dugattyúra. 30-nél szép hangja van és rezgésmentes: a szokásos kismotoros zsibbasztó erőlködés nyilván végsebességnél jön meg, ami negyven. Simán elbírna a váltó még egy fokozatot még ezzel a két lóerős teljesítménnyel is, így talán megüthetné az ötvenet, de igazából erre semmi szükség. Legalábbis akkor és oda, ahova tervezték, nem volt.

Nagyon pici motor, keskeny tankkal és keskeny kerekekkel. Az magas kormány abszolúte kell, így kényelmes, sőt, meglepően ki van találva az üléspozíció. Gyuri a világból kimegy vele. És ezen a ponton véletlenül sem akarok olyan téveszmét kelteni, hogy a Riga Klubosok normálisak: ők túráznak ezekkel a motorkákkal. Úgy, hogy végsebességre óra szerint is csak súrolja a negyvenet. Mégis rohadtul élvezik.

A kormányzást addig a pontig jól kitalálták, hogy a kormány pont jó, döntögetni azonban nem annyira érdemes. Nyilván felesleges is, de a keskeny orosz gumik még akkor sem preferálnák, ha nem lennének speciális döntésgátló mintázattal ellátva. A futófelület bordái ugyanis úgy nyomódnak össze döntéskor, ami miatt eléggé instabil érzésed támad, gyakorlatilag csóvál a hátulja gyök kettőnél is.

A váltó Gyuri szerint annyiban pontatlan, hogy nehéz kitenni üresbe, de rögtön sikerült. Lehet, hogy véletlenül, kapcsolási érzete ugyanis nincs a váltónak. Ez egyébként nem általános: van olyan Delta, ahol rendesen kattannak a sebességek, van amelyiknél nem. Ennek magyarázata a manufakturális gyártási körülményekben rejlik: gyakorlatilag egyesével, kézzel reszelgették össze a motorokat. Nyilván ez nem volt versenyképes a nyugat-európai és japán gyártástechnológiával, mint ahogy az anyagminőség sem.

A benzincsap például ezért nem eredeti, mert nem bírta a spiáter. Persze KGST piacon belül van rá megoldás, talán egy Babettáé került fel rá. Az alkatrészek cserélgetése ipari méretekben is normális volt, születtek bizonyos gyártók együttműködéséből mindenféle hibridek egyrészt, másrészt teljesen normális volt egy adott típuson egy másik gyártó által gyártott lámpa.

A Delta indításakor egy robogós számára elképzelhetetlen gépészkedésre van szükség, de épp az ilyen dolgoktól nagyobb élmény, mint egy robogó. A szívató a karburátoron foglal helyet, majd természetesen rúgásra röffen be a motor.

Viszonylag nagy gázzal kell indulni, és úgy ráengedni a kuplungot, hogy le ne fulladjon. (A Delta gyenge pontja a kuplungja egyébként.) Mivel két sebesség van, furcsa módon néha vissza kell kapcsolni egyesbe. Leállítani a kormányon elhelyezett kapcsolóval lehet, ami a gyújtást szakítja meg. Van egyébként elektromosan működő duda, vagy inkább berregő és ezzel nagyjából a felszereltségi lista végére értünk.

Elvileg három verzió létezik és ez gyanús is volt, mert emlékeztem, hogy nem mindegyiken van körlámpa. Az az első generáció még azt hiszem kormányváltós volt, majd a lábváltós 501-es blokk, tirisztoros gyújtással. A körlámpát egy idő után lecserélték nem túl szép műanyag fényszóróra.

A műanyagok szintén nem erős részei a Deltának: a hátsó sárvédőt gyakorlatilag újjáépítette Gyuri, az eredeti műanyagot imitálva, de fémből.

A Delta nagyon olcsó veteránmotor, amit simán megnéz mindenki. Persze az, hogy 30-40 ezerét veszel egyet, csak a játék kezdete, mert szinte biztos, hogy sok munka lesz vele. Viszont nagyon szép hobbi, ez kétségtelen. Gyuri Deltája nem gyári felújított csili-vili, inkább a Csikós Zsolt által preferált patinás veteránjármű-vonalat képviseli. Használhatóra van felújítva, de nincs karcmentesre fényezése. Már csak azért sem, mert napi használatú motor.

Darázsgarázs Tibi jut erről eszembe, aki meg akart győzni, hogy szedjem szét az XJR-t vázig és újítsam fel. De én azt mondtam neki: minek? A motorral motorozni kell. Van rajta itt-ott patina, a műszeregységem karcos, a blokk alján kavicsfelverődések, de nem érdekel: nem új motor, szalonból. És nem is akarok egy vagyont önteni abba, hogy ne merjem az utcára vinni, hátha ráesik az eső vagy lefossa a madár.

Ez a Delta is ilyen: nem néz ki restaurált, újszerű példánynak, Gyuri viszont naponta leli örömét benne.

Szándékosan adtam a posztnak kissé félrevezető címet. A KGST bosszúja ugyanis nem az, hogy fennmaradtak ezek a motorok. Épp ellenkezőleg: a bosszú abban testesül meg, hogy most tudjuk csak értékelni ezeket a járműveket. És azt a nyugodt világot, ahol alkalmasak voltak a közlekedésre.